Magas-Tátra - Vöröstorony-hágó (egy kezdő túrázó megpróbáltatásai 2. rész)

2. nap - augusztus 2. (Vöröstorony-hágó)

A gyors, tegnapi szendvicsekből álló reggeli után elindultunk Ótátrafüredre (Starý Smokovec). Aznapra szép idő ígérkezett, sütött a nap, és ez szerencsére egész napon át tartott.
Az első siklóval (ami fél nyolckor indul) mentünk fel a Tarajkáig (Hrebienok). A célunk az volt, hogy átkeljünk a Vöröstorony-hágón.
Egy pár perces séta után megpillantottunk egy takaros kis vendégházat, és elhatároztam, hogy ha túlélem a mai napi túrát, s még egyszer erre merészkedek, mindenképpen betérek ide.
Már innen hallani lehetett a lenti patak csobogását. Jó hangulatban indultunk tovább a vízesések (Kis-, Nagy-, és Óriás-vízesés) felé. Mindegyiknél megálltunk, gyönyörködtünk a patak tisztaságában, fotókat készítettünk, és megettük az általam készített utolsó darab muffin-okat. A túrának ezen a szakaszán alig találkoztunk másokkal, így szinte teljesen egyedül élvezhettük a magával ragadó látványt.

A sikló, és könnyű kis séta a túránk kezdeti szakaszán

A takaros kis vendégház, és a vízesések

Az Óriás-vízesés, bár nagyon szépnek találtam, már egy kis félelmet is keltett bennem. Misi ezután egy “serpával” elkanyarodott tőlünk, feladta a járt utat a járatlanért. Mi négyen azért továbbra is a turistajelzésen haladtunk tovább. Aggódtunk is érte, s azon gondolkodtunk, hogy hol fognak összeérni az útjaink. Dehát Misit (mint most is kiderült) nem kell félteni, a Zamkovského-turistaház előtt már várt minket. Itt mi is megpihentünk, a fiúk pedig megkávéztak. A kávé mellé kaptak egy kis édességet (Tatry Melky a neve ), ami nagyon ízlett nekem, másnap vettünk is belőle.
A túra eddigi része számomra is könnyen teljesíthető volt, igazából a neheze ezután következett. Lassan kiderült, hogy az edzőcipőm nem a legalkalmasabb a magashegyi túrákhoz. Időnként megcsúsztam benne, ami félelmet keltett bennem. Belátom, ide túracipő kell!
Egy ideig sziklás, de könnyen járható ösvényen vezetett az út fölfelé. A kanyargós út a Kis-Tarpatak völgyébe vezetett, ahol már gyakrabban találkoztunk turistákkal. Itt sokat nézegettünk felfelé, hátha észrevesszük a magasban a Téry-menedékházat. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok én oda feljutni. A völgyben is sok fotót készítettünk, bámészkodtunk, néztük a szemünk elé táruló csodás tájat. (Itt még szét mertem nézni… )

A Kis-Tarpataki völgyben

Lassan megérkeztünk a menedékház előtti “hosszú-hosszú” meredek szakaszhoz. Az út továbbra is sziklás volt, viszont keskenyedett is, és persze egyre inkább emelkedett. Lassan haladtunk, részben a sok túrázó miatt, részben pedig tapasztalatlanságom, tériszonyom és egyéb félelmeim miatt. Sokszor félre kellett állnunk (nekem és Pistinek), mert a mögöttünk jövők gyorsabbak voltak, és haladni szerettek volna. Félre, de hova… hely is alig volt. Misi természetesen már messze járt előttünk. Zsolték sem haladtak túl gyorsan, de azért jobban, mint mi. Néha bevártak minket (rendes volt tőlük), na persze, lehet, hogy csak pihenni álltak meg. Volt egy hely, ahonnan már nem akartam továbbmenni. Akartam, csak nem mertem. Se le, se fel. Persze, az emberek csak jöttek-jöttek, és kerülgettek… Pisti eddig is sokat segített, most is próbált vigasztalni, és biztatni, de nem sok eredménnyel járt. Igencsak próbára tettem a türelmét. Látta, hogy tényleg félek… Muszáj volt erőt venni magamon, mert így félúton nem maradhattam. Lefelé sem lett volna könnyebb, már csak a szembenjövők miatt sem. Különben is, a mélység is legalább annyira megrémített, mint a magasság. Nem volt más hátra, mint előre…
Amint összeszedtem magam, jobban is haladtunk, persze Pisti sokat segített. Az általam nehezebbnek ítélt részeken fogta a kezem, és úgy haladtunk együtt. Persze így is féltem, mi lesz, ha mindketten megcsúszunk. Mi lesz vele, mi lesz velem… Na, és persze, hogy fogok visszajönni. Én ekkor már tudtam, hogy a hágón nem fogok átkelni. Úgy éreztem, hogy ez is meghaladja a képességeimet. Csak reménykedtem, hogy a menedékházig eljutok. És tényleg… hogy hogy jutottam fel…
Kb. délután 1 óra körül értünk fel, a többiek már vártak minket. Misi kipihenve, Brigiék a tengerszemeket fotózva. A ház egy fennsíkon épült, így fent már biztonságban éreztem magam.
A menedékházat a magyar Téry Ödön építtette, a ház neve is az ő emlékét őrzi.
Itt megebédeltünk, megkóstoltuk az itteni káposztalevest is, ami nem volt rossz, de nekem a tegnapi jobban ízlett. A menedékház körül öt tengerszem található, a közös elnevezésük - Öt tó - is erre utal.

A menedékháznál

A Téry-menedékháztól tovább indultunk a hágó felé. Távcsővel már látható volt, és az emberek is, ahogy kapaszkodtak felfelé rajta. Sok-sok ember egymás mögött, egymásra várva.

Én már nem akartam folytatni az utat, de Pisti kedvéért mégis megtettem. A túra ezen része volt a legnehezebb, magasabban is voltunk, s nehezebben tudtam haladni a sziklákon. Ahogy felfelé haladtunk, egyre jobban lehetett látni a hágót a rajta várakozó emberekkel.

Útban a hágó felé

Hosszú ideig semmit sem haladt a hágónál várakozó sor. Bizonyára valakinek inába szállt a bátorsága, megijedt, és nem tudott továbbmenni. A baj csak az volt, hogy vissza sem fordulhatott. Ha egyszer elindulsz, nem fordulhatsz vissza, főleg egy sor rád váró turistával a hátad mögött (a jelzés szerinti túraútvonal egyirányú). Nos, mondanom sem kell, hogy ez a jelenet, illetve állókép megrémített.

Kb. egy jó félórányira a hágó aljától egy útelágazáshoz értünk, ahol én már úgy éreztem, hogy nem tudok, és nem is akarok továbbmenni (amúgy eszembe jutott a láncos rész is). A többiek még folytatták útjukat a hágó aljáig. Pistivel megbeszéltük, hogy onnan visszajön értem, és mi ketten visszafordulunk. Sajnáltam Pistit, mert ő szeretett volna átmenni a hágón, és biztosan sikerült volna is neki, csak hát ott voltam én!! Szóval leültem egy nagy, kényelmes sziklára, és onnan néztem a többieket, akik folytatták útjukat, immár nélkülem.

Innen már a megmaradt hófoltokat is jól lehetett látni. Le is fotóztam a csapat többi tagját a havas környezetben, de már akkora úgy eltávolodtak tőlem, hogy a képeken csak kis pontoknak látszanak. Tartottuk a kapcsolatot, folyton integettünk egymásnak.

Misi érkezett meg elsőnek, s úgy döntött, hogy átkel a hágón. Egy ideig várakozott a többi turistával együtt, majd két szlovák atyafival elindult fölfelé egy külön úton. Csak az utolsó métereknél kapcsolódott be a láncos szakaszba, de ezt én már nem láthattam, később mesélte el nekünk. Pisti hamarosan visszaindult hozzám, a kezében egy hólabdával. Nekem hozta. Zsolték még gondolkodtak az átkelésen, de hamarosan ők is visszafordultak. Tehát közülünk csak Misi kelt át a hágón, ő volt a nap hőse.

A hágónál

Kis időkülönbséggel négyen visszaindultunk a Téry-menedékház felé. Útközben Zsolték kielőztek minket. A menedékházig nagyon lassan haladtam, talán jobban féltem, mint felfelé jövet. Így utólag nem is értem, hogy miért. Sokat nyavalyogtam. Zsolt még a hágó előtt felajánlotta Pistinek, hogy nyugodtan keljen át ő is, majd ők vigyáznak rám, és segítenek nekem a visszaúton. Szerencsére Pisti nem fogadta el Zsolt ajánlatát. Zsolték biztos kikészültek volna a nyafogásaimtól.

Mire a menedékházhoz értünk, a többiek már kikérték Pisti számára az “enyhet adó” Kelt sört. Rövid pihenés után elindultunk Pistivel, tudván, hogy lassan haladok, és még egy nehéz szakasz áll előttünk. Ráadásul az idő már délután négy óra körül járt. Sötétedés előtt pedig nem árt leérni. Zsolt fotósorozatot készített Brigiről a fennsíkon, amíg mi lefelé haladtunk.

Visszaúton a Téry-menedékházhoz

Erőt vettem magamon, azt gondoltam, ahol fel tudtam jönni, ott le is tudok menni… és így is volt. A könnyebb szakaszon már nem volt gond, de a lábaim már nagyon elfáradtak. A Zamkovského-turistaháznál Brigiék bevártak minket, ugyanis a fotózás miatti előnyünket sikeresen behozták, sőt, le is hagytak bennünket. A visszafelé úton már kevesebbet fotóztunk, alig-alig gyönyörködtünk a tájban, hiszen már mindannyian elfáradtunk.

Visszaúton

Misi már a siklónál várt minket, mi 7 óra körül értünk a kiindulási ponthoz. Lefelé is gyalog mentünk, bár az utolsó siklót még épp elértük volna. Az út hátralévő szakaszában nem valami szívderítő látványban volt részünk, mert az erdő alsó részét a néhány évvel ezelőtti nagy vihar alaposan megtépázta. Misi útközben elmesélte, hogy a hágón való átkelés után még egy hosszú, kanyargós utat kellett megtennie a következő menedékházig. Jól elfáradt ő is, különösen a térdét fájlalta.

Megérkezés

Egy jó félóra alatt értünk le a kocsihoz. Visszaindultunk Poprádra a szállásra, majd kis pihenő után elindultunk vacsorázni. Ekkor már mindenem fájt, lépcsőzni meg alig bírtam… Vacsora után a fáradtságtól elnehezedve hamar ágynak dőltünk.